Azt hinnénk, hogy ha kerüljük a kihalással veszélyeztetett kékúszójú tonhal fogyasztását, azzal minden megoldódott, és gond nélkül ehetünk egyéb tonhalakból készült ételeket. Az Ecologist cikke szerint nem árt ezt újragondolni.

Bár a közelmúltban megjelent The End of the Line című nagyhatású film komoly visszhangot keltett a [brit] médiában, és sok emberben ébresztett lelkiismeretfurdalást, amiért veszélyeztetett halfajokat, például tonhalat fogyaszt, a filmben közölt információk korántsem újkeletűek. Az adatok már évek óta magukért beszélnek.

A kékúszójú tonhal csodálatos élőlény, napjai azonban meg vannak számlálva. Amióta az 1950-es években megindult a déli kékúszójú tonhal ipari mértékű halászata, az állomány 95%-kal csökkent. Ezért a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) 1996-ban felvette a veszélyeztetett fajok listájára.

A WWF szerint már csak három év, és a kékúszójú tonhal kipusztul. Egyes felkapott éttermek azonban, mint például a Nobu nevű angol-amerikai-japán étteremlánc válaszul a japán tonhalfogyasztás „kulturális jelentőségére" hivatkoznak, és ahogy egyre nehezebbé válik a tonhal beszerzése, valószínűleg felemelik a tonhalas fogások árát.

Mi rejlik a háttérben?

A kékúszójú tonhal iránti globális, de főleg japán étvágy sajnos továbbra sem csökken. Legtöbbünk persze nem jár rendszeresen a Nobuhoz hasonló drága éttermekbe, és kékúszójú tonhalat sem fogyasztunk gyakran. A tonhalat többnyire konzerv formájában esszünk, és ez valószínűleg a sárgaúszójú, a csíkoshasú (bonitó), a hosszúszárnyú (germon) vagy a nagyszemű tonhalak közül való.

A tonhaltermelők előszeretettel próbálják elhitetni velünk, hogy ezek a halfajok a „tengerek patkányai" (habár kétlem, hogy reklámszlogenként bármelyikük is használná ezt a kifejezést). Vagyis a tonhal nagy mennyiségben él a vizeinkben, és nem veszélyeztetett. Itt azonban még nem ér véget a történet.

Napjainkban a tonhal az egész világon kifogott halmennyiség mintegy 5%-át teszi ki. A globális tonhal üzletág nagyjából 5,5 milliárd dollárra rúg. A halakat a Csendes-, Atlanti- és Indiai-óceánon halásszák. Feldolgozó- és konzerváló központok pedig a világ minden részén találhatók, többek között a Maldív-szigeteken és a Fülöp-szigeteken.

Mind a 23 eddig felfedezett és a kereskedelembe bevont fajt intenzíven halásszák. Ezek közül legalább kilencet teljesen lehalászottnak, további négyet pedig túlhalászottnak vagy kimerítettnek minősítettek. Három állomány a „kritikusan veszélyeztetett", három a „veszélyeztetett", három pedig a „kimerülés szélén álló" kategóriába sorolható.

Egyes tanulmányok szerint a sárgaúszójú tonhalat, amely a legkedveltebb tonhal az Egyesült Királyságban, a folyamatos túlhalászat miatt mindössze 15 év választja el a teljes kihalástól. Hasonlóképpen, a hosszúszárnyú tonhal Csendes-óceánban élő állományai ugyan jelenleg bőségesek, az atlanti-óceáni állományok minősítése azonban a „sérülékenytől" a „kritikusan veszélyeztetett" kategóriáig terjed.

A Greenpeace egy nemrégiben készült jelentése szerint a sárgaúszójú tonhalból halásszák világszerte a legnagyobb mennyiséget. A túlságosan nagyszámú erszényes kerítőhálós halászat, amely a legelterjedtebb módja a sárgaúszójú tonhal kifogásának (lásd keretes szöveg), bizonytalanná teszi az állomány fenntarthatóságát és az iparág gazdasági életképességét.

A halcsoportosulást előidéző eszközöket (olyan úszó-lebegő eszközök, amelyek körül a tonhalak és más nagytestű halak ösztönösen összegyűlnek) egyre gyakrabban használják arra a célra, hogy a halakat összetereljék a kerítőhálós hajók számára. Ezáltal a csíkoshasú tonhal halászata olyan sérülékenyebb fajok fennmaradását veszélyezteti, mint a nagyszemű és a sárgaúszójú tonhal, mivel e fajok ivadékaiból óriási mennyiség kerül járulékos fogásként a hálókba.

Egy 2001-ben készült tanulmány szerint a Nyugat-Indiai-óceánon zajló erszényes kerítőhálós tonhalhalászat során 1990 és 1995 között a halászhajók 118000-277000 tonna sárgaúszójú és csíkoshasú tonhalat fogtak ki.

A járulékos fogás mennyisége, amit a halászhajók általában fel sem jegyeztek, megdöbbentő: 944-2270 tonna cápa, 720-1877 tonna szivárvány makréla, 705-1836 tonna aranymakrahal, 507-1322 tonna íjhal, 113-294 tonna nyugat-afrikai spanyolmakréla, 104-251 tonna vitorláshalféle, 53-112 tonna ördögrája, 35-89 tonna makréla, 9-24 tonna barrakudahal, egyéb halfajokból még további 67-174 tonna.

Ezek mellett ismeretlen számú teknős, bálna és delfin is a hálókba került. Más tanulmányok szerint a veszélyeztetett tengeritehén egyedeit is kifogják időnként. A járulékos fogás hulladéknak számít, ezért az így kifogott és elpusztult halakat és tengeri emlősöket holtan visszadobálják az óceánba. Igen magas árat fizetünk tehát egy tonhalas szendvicsért.

A tonhalhalászat módszerei

A tonhal jelentős részét nagy, kereskedelmi halászhajókkal fogják, mégpedig kétféle módon: fenékzsinóros vagy erszényes kerítőhálós módszerrel. Mindkét módszer igen jelentős járulékos fogással jár. Más módszereknek jóval kisebb a környezeti hatása, azonban az Egyesült Államokban és Európában vásárolható halak csupán kis részét halásszák ilyen módokon.

Fenékzsinóros halászat

A halászat során rendkívül hosszú, akár 80 kilométeres zsinórokat eresztenek ki a hajóból. Ezekhez rövidebb zsinegek kapcsolódnak ezernyi, csalis horoggal ellátva. Ez a halászati mód nagyon hatékony, de nem szelektív, vagyis más fajok is horogra akadhatnak a célfajon kívül, például olyan tengeri madarak, amelyek rábuknak a sekély vízben levő csalira. A madarak, ha ráakadnak a horogra, vízbe fulladnak.

A zsinórok biológiailag nem lebomló anyagból készülnek, és gyakran elvesznek. A tengeri élőlények a zsinegbe gabalyodhatnak, és el is pusztulhatnak, még akár évtizedekkel azután

Erszényes kerítőhálós halászat

Ez a módszer különösen hatékony a sárgaúszójú tonhal esetében. Lényege, hogy egy óriási hálót nagy körben kiterítenek, azután visszahúzzák, csapdába ejtve a bekerített tengeri élővilágot. Ez szintén nagy járulékos fogással jár, mivel a célfajon kívül más halakat, teknősöket és tengeri emlősöket is kifognak vele.

Horgászbotos/pergetett horogsoros halászat

A horgászbotos vagy csalit használó hajóval történő halászat a legrégibb halászati mód. Helyi halászok és sporthalászok alkalmazzák, és sokkal kisebb kárt okoz a környezetnek, mint a kereskedelmi módszerek. A pergetett horogsoros halászat során számos (5-21) különálló, villantóval vagy csalival ellátott zsineget húz maga után egy lassan haladó hajó. Mindkét módszer nagyon szelektív, és kiküszöböli a járulékos fogás problémáját.

Cikkünk második részében a tonhalak szennyezettségéről és a fenntartható halászatról olvashatsz.